Útkereső

Érdekes dolgot vettem észre.

Valahol a ködös múltban rémlik egy kómás vasárnap, amikor az iskolapadban ülve (és belőle majdnem kidőlve) kipattant megfáradt fejemből a blogírás ötlete. Elsősorban biztonsági okokból kezdtem gyártani itt az irományokat. Azért, hogy majd egyszer ha eljön az a nap, hogy a kezemben van a bizonyítvány és a fejemben a tudás, ez a beszari Nyuszkó Kisasszony ne tudja megakadályozni, hogy a tettek mezejére lépjek. Mert ha ugyi itt ország-világnak kikiáltom, hogy én márpedig aerobik edző leszek, akkor már csak nem csinálok segget a számból...

A nap eljött, én meg még magamat is megleptem. Mert beszariság ide vagy oda, majd megesz a rosseb, hogy tarthassak valahol órát!  Én nem attól félek, hogy órát kell tartani, hanem attól, hogy ha nem tartok, akkor felejtek. Hát ezt már csak nem hagyhatom!

Itthon ugrálni a tükörnek, vagy másokat "ugráltatni", az ég és föld. Hús-vér embereket akarok, akik miatt érdemes felkészülni. Vizsgakényszer már nincs, más motiváció kell.

Ennek örömére ezennel ünnepélyesen meghirdetem a következő Lulu-projektet az alábbiak szerint:

1. A főfeladat: termet találni

2. Mellékfeladat: szinten tartani a tudást

Rögös útra léptem. Kötött, reggel 8-tól délután 5-ig tartó munkaidő mellett sok variáció nem marad az órák lehetséges időpontját illetően, mert valószínűleg reggel hatkor nem tapossák egymást agyon a vendégek helyhiány miatt, tehát maradt az este. Fitness termek kilőve, azok nem egy kezdőt raknak be csúcsidőben. Célba vettem ezért a művelődési házakat terembérlés tekintetében. További nehezítő körülmény, hogy tulajdonképpen most is egy másik vizsgára kéne készülnöm, valamint a folyamatban lévő költözés-projektem. Úgyhogy továbbra sem vet fel az idő.

Nem baaaaj, szeressük a kihívásokat!

AZ ELSŐ MÉRFÖLDKŐ - levizsgázva :)

És igeeeeeeeeeeeen! MEGCSINÁLTUK!


Lulu, AtomAnti, és Nyuszkó Kisasszony együttes erőfeszítései megkoronáztattak, íme az eredmény:

Az a rengeteg tanulás, gyakorlás, iskolapadban végigült vagy teremben végigugrált hétvége, hajnali vonatozás, vizsgapara...Még soha nem kellett ennyit úsznom az árral szemben, hogy valamit elérjek.

És mégis, már most hiányzik.

Még sosem folytattam olyan tanulmányokat, ahol

- nem számít, hogy az oktatások elveszik a hétvégét, mert maga a képzés is egy élmény, és olyan hamar eltelik

- nem számít, hogy sokat kell tanulni, mert minden ismeret azt szolgálja, hogy jó legyek a szakmában,

- nem számít, hogy házi feladatokat kell csinálni, mert mindent ezekből fel tudok használni a munkám során,

- nem számít, hogy a „tanárok” kritizálnak és hajtanak, mert mindegyikük profi, és ez is az én fejlődésemet szolgálja,

- nem számít, hogy folyamatosan gyakorolni kellett, mert már most képes vagyok kiállni vendégek elé,

és ahol nem csak egy papírt kaptam, hanem használható tudást.

Minden eltöltött perc, és minden kifizetett forint megérte.

Ezúton mondok köszönetet

- a családtagjaimnak a  türelemért,

- mindazoknak, akiken tesztelhettem kibontakozó gyakorlati tudásomat,

- a blog minden kedves olvasójának a motivációért,

- és végezetül Jacko nevű tacskónknak, aki koncentrációs képességemet edzette azzal, hogy gyakorlás közben vadul nekiesett a lábujjaimnak.

De nem búcsúzkodom ám! Az igazi munka még csak most jön. Úgyhogy maradjatok, kedves Olvasók, lesz még téma bőven.

Hallerobik, vagyis Lulu házhoz megy

Ez a bejegyzés szóljon azon kedves tanfolyami ismerőseimnek, akik - mint az ma számomra kiderült - olvasták ezt a blogot.

Az összes többi kedves olvasónak pedig üzenem, hogy nem tűntem ám el, csak mint mondottam, ezerrel dübörgünk a vizsgák felé, vagy azok dübörögnek felénk, én már nem is tudom pontosan, de a lényeg, hogy tanulni köll.

De nem elég ám csak az agyunkat túráztatni, hanem a muszáj a testünket is tornáztatni, magyarul gyakorolni kell a gyakorlati vizsgára. Amitől eléggé fosok, ráadásul oktatói egyedfejlődésem egy pontján a tükör, mint "vendég" már kevésnek bizonyult mint motívációs eszköz. Új játékot kerestem, íme a recept:

Végy egy, vagy akár több "szűz" családtagot, barátnőt, ismerőst, és avasd be!

Na ne tessék rosszra gondolni... A szüzet úgy értem, hogy nem nagyon járt még aerobik órán, magyarul teljesen hykomat. Nem érzi még a zenét, fingja nincs róla, mi az a step touch, és amikor cuingolsz neki vizuálisan, még azokat a karjelzéseket is utánozni akarja. A legjobb vendég egy kezdő oktatónak! Egyrészről mert alaposan próbára teszi a koncentrációs képességedet, mert pl. akkor is tartanod kell az ütemet, amikor ő pont mellé lép, fejleszti a beszélőkédet és a karjelzéseidet, mert neki aztán tényleg időben kell mondanod a következő lépést, amelyek szinte "beleégnek" a lábaidba, mert annyiszor kell elismételni őket.

Másrészről csodálatos látni, ahogy a hykomat elkezd fejlődni. És lelkes, és akarja, és egyszer csak meg tudja csinálni! Egyre ügyesebb, és várja a következő alkalmat, és kénytelen vagy készülni, és újat mutatni. És fejlődtök szépen együtt, ő mint vendég, te mint edző.

Úgyhogy ezúton mondok köszönetet Tesókámnak, aki már nem is annyira hykomat, és kedves szomszédjának, Edinának, aki ugyan nem volt teljesen szűz, de beállt a sorba. Így nyomjuk mi hármasban a Haller utcai társasház pici konditermében, nem törődve az ablakon befelé bámészkodó kíváncsiskodó tekintetekkel. A zenét a rádiós ébresztőórám szolgáltatja, amely nem egy komoly berendezés, viszont elég kicsi ahhoz, hogy beleférjen a táskámba, ugyanis én ilyen mobil szolgáltatást nyomok, házhoz megyek aerobikot tartani :) Aztán lassan talán a lámpalázam is meghátrál.

Úgyhogy csajok, mindent bele!!!