Ahol a Lulu is Hykomat

Lássátok kivel álltok szemben, most mutatok két olyan óratípust, ahol én is bénázok, pedig koreografáltak.

Hip-hop
Na ettől mindig kész vagyok, úgy érzem magam, mint egy kis elefánt a porcelánboltban. Ezekre az izolált, fejet-törzset összevissza tekergetős mozgásokra képtelenek ráállni a testrészeim. Az ütem is összevissza, nem szabályos nyolcasok, dinamika is folyton váltakozik. Azt sem értem soha, hogy mit is kell pontosan csinálni, nem ám lekövetni... Néha azért bevállalok egy-egy ilyen órát rendezvényeken, táborban, saját magam szórakoztatására. Mert ha belenézek a tükörbe, elfog a röhögőgörcs, ahogy magamat látom mozogni (próbálni) ezekre a zenékre. Kész kabaré. Itten van egy fénykép bizonyítékul, hogy baromira nem azt csinálom, amit éppen kellene (én vagyok a képen az, aki a föld felé tendál, miközben mindenki felfelé feszít):

3/4-es step
Egyszer volt alkalmam kipróbálni. Wellness step-ként szerepelt az órarendben, úgy tűnt, ez nekem való. A step padot is imádom, meg már jó fáradt is voltam a hét végére, gondoltam a wellness az biztos valami kis lágy, nyugis koreográfiát jelent. Na de megszívtam!
Az hagyján, hogy nem volt olyan lépés, amire ne forogtunk volna valamilyen irányba, de itt még a "befelé-figyelek-aztán-rátalál-a-lábam" módszerem sem működött, ugyanis itt hat ütemek vannak, nem nyolc! Az én lábam meg mindig nyolcat akart lépni, hát mindig azt tanulta a szerencsétlen. Katasztrófa volt a produkcióm, de nem álltam meg, hátha... Aztán a végén már mondta az oktató nekem, hogy látja rajtam, hogy nagyon fáradt vagyok, pihenjek inkább, nehogy lesérüljek. Ultragáz volt :)
Ettől függetlenül kívülről nézve nagyon szép és harmonikus a mozgás, és szerepel a terveim között a megtanulása. De nem ám most, a vizsgák előtt! Most még a levegőt is nyolc ütemekre kell venni.

Dance, dance, dance.....

Következzék az elemző sorozatom újabb része. Eddig csak fikáztam, most jöjjön valami abszolút pozitív.

Örök lieblingem, éltető energiáim kiapadhatatlan forrása, a csodálatos és utánozhatatlan  DANCE AEROBIK!!! (jóóó magyarosan) Gondolom, az eddigiekből kiderült, miért. Menthetetlenül koreográfiabuzi vagyok. És a dance aerobik nem más, mint egy egész órás tánc, jól felépített, és -optimális esetben- jól betanított lépések sorozatából álló koreográfia. És most jól figyelj rám. Te, aki most szemráncolva olvasod ezt, mert abba a (nagyobbik) táborba tartozol, ahol a dance aerobik a nemszeretem kategória, TE IS KÉPES VAGY RÁ. Azért nem szereted, mert azt gondolod, neked ez nem megy.
De ha én képes vagyok rá, akkor bárki. Emlékszem általános iskolás koromban, tiszta para voltam a teadélutánokon (így hívtuk akkoriban a bulit), ha táncról volt szó. Meg nem mozdultam volna a világért sem, inkább meghúztam magam a sarokban, nehogy nekem táncolni kelljen, még meglátnak.... Miből lesz a cserebogár.
Van ennek egy folyamata. Először jön az új ismeret, az új lépés. Még azt se tudod melyik a jobb, melyik a bal lábad, amivel lépni kéne. Úgy mozogsz, mint aki karót nyelt. Mink ezt a Suliban úgy hívjuk: "Hykomat". Csináljuk, csináljuk az új lépést, aztán egyszer csak lőn világosság, megérted, hogyan is kéne csinálni, de még mindig nem tudod. Csináljuk, csináljuk a lépést, aztán egyszer csak hopplá, megvan! Leléped. Még nagyon kell koncentrálni, majd megfeszülsz, hogy a két egymás után következő lépést össze tudj rakni, még mindig kicsit Hykomat vagy. Ez már a jártasság. Csináljuk tovább, jön egyik lépés a másik után, szépen láncolattá állnak össze, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem is gondolsz rá, mi a következő lépés, csak röpülsz a zenével együtt. A készség automatizálódott, ez a dinamikus sztereotípia. Na most villantottam valamit tanulmányaimból :)) Szóval ez a végstádium a flow állapot, megszűnik tér és idő (óóóó már vége is az órának???). Ez az, amiért érdemes kipróbálni egy ilyen dance-s órát. Kezdj valami egyszerűbbel, és lesz sikerélmény.
Egyébként én sem mindig tudok lekövetni mindent. De van egy technikám. Amikor nagyon nem tudok egy lépést megcsinálni, teljességgel hatástalan kocsányon lógó szemekkel meredni az oktatóra, próbálva utánozni, mint egy kis majom. Ilyenkor elkezdek "befelé nézni", és hagyni, hogy a lábaim csinálják, ami jól esik. Csak legyenek ütemben. És van, hogy maguktól megtalálják, amit csinálni kell, de van, hogy nem, és nem pont azt csinálják, amit kell, csak valami hasonlót. Nem baj, no para, a lényeg, hogy jól érezzük magunkat!!!!

A Kangooról

Folytatom az elemző sorozatomat, mai "áldozatom" a Kangoo. A megjelölésből talán sejthető, hogy ez sem tartozik a legkedvencebb óráim közé. Lulusan fogalmazva nem különösebben szeretem. Kívülről nagyon jópofának tűnt anno, amikor először eltévedtem egy ilyen órára, hogy az ember pattog mint egy nikkelbolha, egy olyan korcsolyaformájú cipellőben, aminek a talpára élek helyett egy rugós szerkezet van applikálva. (Már ha bír megmaradni függőleges helyzetben, mert én legelőször majdnem pofára estem benne, amikor fel akartam állni).

És valóban jópofa. A bennünk élő kisgyerek visít örömében, mert ez a pattogás valóban nagyon élvezetes dolog. És fárasztó! A tüdődet majd kiköpöd közben. Nem elég ugyanis a saját súlyodat, meg a gravitácót használni a pattogáshoz, ahhoz, hogy a zene ütemét le tudd követni, minden pattanásnál erőteljesen bele is kell dobbantani az ugrásba.
Miért nem szeretem mégsem? Van két egyéni szoc problémám ezzel a kangooval kapcsolatban.
Az egyik, hogy a csökött lábfejemre nincs megfelelő cipő. A legkisebb felnőtt méret nagy, csúszkorál a talpam benne, ettől az egész mozgás bizonytalanná válik. A junior méret jó lenne, viszont annak a rugószerkezete nem az én ötvenakárhány kilómra van tervezve, és nem pattog eléggé.
A másik probléma ismerős lesz. Az ember a két lábával annyi dolgot tud művelni, a lehet pörögni-forogni, twistelni, levegőben dobálni, rock-and-roll mozdulatokat művelni, összevissza-keresztezni, szóval a lehetőségek száma végtelen. De nem ebben az ormótlan, nagy, nehéz cipőben. Ebben akadályoztatva vannak a lábak, ergo nem lehet igazi táncos koreográfiát lenyomni benne. Innentől kezdve nekem a kangoo uncsi...
Általános egészségügyi probléma még, hogy ez a folyamatos intenzív pattogás ugyancsak megviseli az ember záróizmait (Kriston Andrea biztos tudna erről mesélni), úgyhogy inkontinenciazavarosak kerüljék az ilyen órát.

Nagy ritkán azért bevállalok egy-egy ilyen órát is, leginkább fitness rendezvényeken, hogy kitöltsem a két dance aerobik közti üresjáratot....

A Zumbáról

Azt mondják, nagyon ártalmas dolog, amikor az ékszerteknős tulajdonosok tóba engedik szabadjára a megunt kedvenceket. Mert a teknősök jól érzik magukat, és úgy elszaporodnak, hogy kiszorítják a természetes élővilágot.
Na ez a zumba is valahogy így viselkedik. Beszabadul egy fitness stúdióba, és úgy elszaporodik, hogy kiszorítja a többi óratípust a kínálatból. Ennek én annyira nem örülök, ugyanis a zumba nem tartozik a legkedvencebb óráim közé. Mi is ez a tomboló őrület?

A zene: csupa latinos dallam, merenge, salsa, rumba stb. Ez idáig király, Lulu fülének való.
Mozgás: táncolunk végig. Ez is király, Lulu imád táncolni.
Intenzitás: ha rendesen csinálod, tökig le lehet izzadni. Remek, AtomAnti is boldog.
Koreográfia: na itten jön a probléma.
Hogy az nincs. Vagyis van, de minden egyes zeneszámra mást csinálunk, néhány lépést, ad-hoc módon, ami az oktatónak éppen eszébe jut. Az egész órán átívelő, elemekből építkező fantáziadús koreográfiát itt el lehet felejteni. Magyarul nem igényel különösebb agytevékenységet (ójjjaj, lelki szemeimmel látom a villámokat szóró zumba-rajongó tekinteteket, de nem megsértődni, mindjárt megmagyarázom). Csak úgy lötyögünk, koncentrálni nem nagyon kell. Valószínűleg ez az oka a népszerűségnek, hogy vidám, nőies-riszálós, és nem kell közben gondolkodni.
Ezzel szemben ott van egy sok ütemű, minden irányban forgós, intenzív karmunkával megtűzdelt koreográfiás step óra, ahol majd' megfeszülsz a koncentrálásban, hogy felfogd, melyik lábbal is lépsz hova keresztbe, és mi a következő lépés, mikor még az előzőt sem tudtad memorizálni. Nem csoda, ha sokan nem az utóbbira szavaznak.
Igen ám, de közben minden más kiszorul a fejedből. Nincs munkahelyi problémákon agyalás. Nincs stresszelés a pénzügyeken. Nincs aggódás a jövő, a család, az egészség, a súlyod, a köcsög szomszéd, az idióta vizsgák, a gazdasági válság stb. -kinek mi, szabadon választott- miatt. Na ez a full kikapcsolódás.

Szóval Lulunak a zumba jó lesz bemelegítésnek, más órák előtt.

A "szerelem" ereje

Lássátok, mekkora kihívásnak tettem ki magam!
Visszagondoltam az általános iskolás éveimre. (Na nem ez a kihívás, a gondolkodás azért általában szokott menni.) Luluka ugye jó tanulónak bizonyult, általában mindenből ötöst produkált a bizonyítványban. Voltak azonban mumus tantárgyai. Nem olyan tantárgyak, amiket nem szeretett. Olyan tantárgyak, amiktől rettegett! Nem fogjátok kitalálni, mik voltak azok...

Mumus numero 1: Ének-zene
Valahogy ez nekem mindig kínai volt, kotta, ti-ti-tá, meg négy-negyed, meg d-mol... Ha pedig ki kellett állni éneklésből felelni, hát én remegtem. Az hagyján, hogy hangom is alig volt, a hamisságról már ne is beszéljünk. Az ének óra katasztrófa egy ilyen botfülűnek, mint én.
Mumus numero 2: Tesi
Kislabdadobásból sosem kaptam jobbat kettesnél, futni gyűlöltem, a magasugrást meg egész egyszerűen nem voltam hajlandó még megpróbálni sem (mit bánom én, kapjak egyest, de én nem bírok átugrani a 80 centit sem). Fejenállás, kézenállás, inkább lőjjenek agyon! A kosarazást szerettem, hiszen az pont az én 150 centimnek való sport, nemde? :)

Látjátok már a kihívást? Ezek után akarok én aerobik edző lenni. Zenére sportolni. Nagy Egyre. Hát csoda, hogy annyit kell gyakorolnom?!

Na kéremszépen, ez a "szerelem" ereje.

Énekelni nem akarok. Viszont bármi ütemérzékem kialakult azóta, az csak a sok éves aerobiknak köszönhető. Minden, amit én sportolok vagy sportoltam (futás, kondi, úszás, spinning), az az aerobiknál kezdődött. A kislabdadobás az most sem menne. A magasugrás sem. Ezúton mondok köszönetet Kopeczky tanár úrnak, hogy ezeket a borzalmakat gimiben tesi órán sosem erőltette. Na ott kezdett bennem kialakulni valamiféle vonzódás a mozgás iránt, de a feltétlen elköteleződés az aerobikból jött.

Szerintem engem a mentő is az aerobik teremből fog elvinni :)

Boldogsághormonok áradata

Óriási mennyiségű endorfin zubog a véremben, a mai majdnem egész napos ugrálás következtében.
Ez volt az első olyan Sulis hétvége, hogy szombaton és vasárnap is gyakorlatozunk. Még jó, hogy a nyarat végigfutottam, mert most aztán kell az állóképesség!
Persze megint "alakítottam" jó szokásom szerint. Volt katasztrofális alakításom, de virítottam is. Valahányszor új dolgot tanulunk (mai téma: koreográfiaépítés block módszerrel), Lulu átmegy kétballábas, süket szerencsétlenségbe. Ezt a szomszédok szívják meg, mert utána az újdonságokat addig nyomatom itthon, amíg nem sikerül kivitelezni.
Persze alakít ott más is, vagyunk kb 20-25en a csoportban, hát egy élmény:) Mindenkinek megvan a maga kis "egyénisége", és saját bénázási tárháza. Én olyan jókat szórakozok (magamon is), kész kabaré, tarkítva a szintén külön egyéniség oktató beszólásaival (az a bal lábad te gyökééééér!!!).
Most képzeljétek el a szitut: délután van már, egyenként mindenki szerepelési "lehetőséget" kap a csoport előtt. Egész nap lépegettünk, ugráltunk, agyilag már szivacs vagy, azt se tudod melyik a bal meg a jobb oldal, a lábad leszakad már, és jön a következő delikvens, és benyom egy gyilkos szökdelős, vagy egy agyonforgatott-megvariált agytépő lépést... Azokat az arckifejezéseket, amiket ott látni... videózni kellene:))) Persze amikor már kétszázhuszonötmilliomodszorra lépsz V-stepet, az se sokkal jobb.
Én már látom, nagyon fognak hiányozni nekem ezek a hétvégék. Hulla vagyok, elalszok ülve, egyéb szabadidős tevékenységekre alig jut idő, de egy ilyen nap a Suliban, és mintha másik világba kerültem volna.
Az aerobik az én drogom, és reménytelenül függő vagyok.

Hivatalosan is vadállat

AtomAnti ma ténylegesen is megkapta a "vadállat" minősítést. Nem is akárkitől, hanem egy szintén vadállat (a szó legpozitívabb aerobikos értelmében) oktatótól. A szitu a következő: gyakorlaton kis csoportokra vagyunk osztva, és egymásnak vezényeljük a lépnivalókat, ma reggel konkrétan lineáris bemelegítést. Luluka a milliószor elgyakorolt műveletekkel úgy beég, hogy csak úgy füstöl. A múlt heti átlag napi 5 órás alvások, és a tegnap esti házibulin elfogyasztott fogalmam sincs milyen mennyiségű pezsgő hatására az istennek nem találom azt a Nagy Egyet, az egész gyakorlatsor úgy elcsúszik a zene mellett, mintha az ott sem lenne. A végén a minősítés: full gáz volt az egész, de az jó, hogy legalább vadállat vagy.
Olyan határozottan számoltam, meg vezényeltem, hogy a többiek kénytelenek voltak azt csinálni amit én, még ha nem is volt jó ütemre:)
AtomAntinak több se kellett, ebédszünetben irány kávézni (nem szoktam amúgy), és láss csodát, a nap hátralévő részére megtáltosodtam! Zene, számolás, vezénylés, mintha kicserélték volna a reggeli zombi Lulut. Azért csak ért valamit az a sok gyakorlás...
Éééés ami a legjobb: következő házi feladat mai napon kiosztva, amely többek között magába foglal újabb 10 óralátogatás. Január 28-ig! Úgyhogy legnagyobb sajnálatomra jövő héten nem fogok tudni sok időt szánni a másik suli (ami csak a papír megszerzéséről szól) következő aktuális vizsgájára. Mert ugye nekem aerobikozni kell járni. "Vadállat" AtomAnti hamarabb szabadul a ketrecéből, mint terveztem.

Ketrecbe zárt vadállat

AtomAnti nagyon szenved. Tanulni kell, mert szombaton tesztírás, és nem tud eleget mozogni. Rázza a rácsait, és veri a seggét a földhöz.
A tanulás nem neki való, hiába érdekes az anatómia, ha a napi meló után fájós fejjel és gúvadt, lecsukódni akaró szemekkel kell nekiállni. Így a hatékonyság foka igen alacsony, az idő szalad, a tudás lassan szívódik bele a fejbe.
Sajna a reggel-felkelek torna nem jött be. Magyarul képtelen vagyok elég korán elszakadni az ágytól. Nem csoda, ha csak napi öt óra áll rendelkezésre alvásra, és az ember lánya óránként felébred, és azt veszi észre, hogy meredten bámulja az óra kijelzőjét az éjszaka közepén. Reggel meg a tükörbe bámul meredten, hogy vajon az a két vörös véreres gumó lenne a szeme?! Ójjaj, milyen vörösek lesznek még az elkövetkező öt hónapban...Fárasztó dolog ez az önmegvalósítás.
Jutalmul, ha lemegy ez a pár tanulós hét, aerobik heteket fogok tartani. AtomAnti vadállatot kiengedem a ketrecből, had tombolja ki magát. Beköltöztetem egy fitness terembe, akkor legalább jót fogok aludni. Többet nem, de mélyebben az biztos.

Újévi köszöntés

Na jó, egy pár nap csúszásban vagyok az új évet illetően, de ugye az alapszabály, hogy ide rosszkedvűen nem írunk. Meg kellett várni, hogy a rosszkedv veszítsen kicsit a lendületéből. Mert bizony az otthonlévős-kutyasétáltatós-zabálós-sokatalvós-családiéletetélős szabadidő üzemmódból (Balázs itt röhögni fog, szinte látom magam előtt) nehéz átállni a vidékilánypestenegyedül-melós-tanulós-ingázós mókuskerék üzemmódba. Szóval most, hogy megérkezett a Boldog Új Év, elhatároztam, gyakorolni reggelente fogok, hogy megalapozzam időben a nap jó hangulatát, és ne savanyú uborka üzemmódban közelítsek a munkahely felé. (Hátha a szomszédok jobban örülnek a reggeli ébresztőnek, mint az éjféli akciónak) Na azért nem minden reggel, ma se bírtam például kimászni időben az ágyból. Azért is fektetem ezt írásba ide, hogy holnap már muszáj legyen. Nehogy már segget csináljunk a szánkból...
Ennyit az önmotívációs technikámról, most pedig álljon itt egy bizonyíték, hogy én aerobikra születtem. Ezen a képen Lulu baba látható aerobik közben (igaz még nem tudott róla, hogy azt csinálja):

"Éééés még nyolcat! Feszüljön az a farizoooom!"